2009. január 22., csütörtök

Propozíció

Eltérőek, ellentmondásosak azok az elképzelések, melyek a magyarság eredetéről szólnak Két évszázada dúl az őstörténészek, nyelvészek között a török-ugor háború, zömmel a nyelvészeti alapokon nyugvó finn-ugor eredet győzelmével köttetik meg az ideiglenes fegyverszünet, hogy aztán újból kirobbanjon a vita. Nyilvánvaló tehát a bizonytalanság a kérdésben, ami azért lett állandó kísérője az eredetkutatásnak, mert egyrészt olyan írásbeliség előtti - legalábbis az európai írásbeliség előtti – korba visz bennünket érdeklődésünk melyről nem sok ismerete van a civilizált világnak másrészt nem csak időben utazunk az ismeretlenbe, hanem térben is. A mediterrán kulturcentrumtól távol eső területek rejtélyes és nehezen érthető dimenziót jelentenek mind a mai napig az európai ember számára. Harmadsorban az a hely és idő, ahol és amikor a magyarság kialakult, gondolkodásmódjában is távol esik az ipari forradalom után élő emberek tudatától. Ma csakis az empirikusan bizonyítható, megfogható, logikusan levezethető tények és ok-okozati viszonyok azok, amelyek elfogadhatóak a tudomány számára. A transzcendencia, a hit, a lélek legfeljebb a pszichológia által tanulmányozandó téma, hol a cél nem lehet más, mint pragmatikus rendbe szedni a rakoncátlan tudatalatti „rémálmait”. Ezzel szemben meggyőződésem, az egyes népek eredetét elsősorban a nemzetek lelkében, azaz őskultúrájában kell keresni. Az azonos hit, vagy más néven azonosságtudat az, ami elsősorban összetartja a közösségeket, s ez az azonosságtudat ott rejlik a közös nyelvben, a közös történelemben, a nemzeti költészetben és művészetben, de leginkább azokban az ősmítoszokban, melyek pont az eredetre adnak valamilyenfajta magyarázatot. A racionalitáson alapuló tudomány nem, vagy alig tud valamit kezdeni ezekkel a mítoszokkal, s ezért leginkább az asztal alá sepri, vagy a mesék világába utalja. Hiába a bizonyíték arra, hogy a mesék világa igenis valóságot rejt. Gondoljunk csak Schliemannra, aki dacolva az egész tudományos világ ellenkezésével, igenis hitt Homérosznak, s íme kiásta Tróját. Ki merné vitatni, hogy a Biblia történetei valóságot takarnak? Bizton hiszem, hogy Noé története egy ókori kataklizmáról tudósít, vagy Sodoma és Gomora pusztulása szintén valós történet. Így természetesen igaz kell legyen a zsidóság származásáról szóló eredetmítosz is, vagyis Ábrahám, Jákob, Izsák létező személyek voltak, s egy nép története így magától értetődően egy család, egy nemzetség történetével kell induljon.

Nem lehetett ez másképpen a mi magyar őseinkkel sem. Valószínű, hogy az Ural hegység erdeiben élt egy család, minden bizonnyal nagy, több generációs család, kiknek kései utódai elfoglalták a Kárpát-medencét. Hogy kik voltak ők? Nem tudjuk. Nevüket nem őrizte meg a hagyomány. Tehát volt egy az ősi ugor nyelvet beszélő patriarcha, ki az Égi Atyát tisztelte, medvére, - az égből érkezett pajkos kópéra - vadászott, no meg szarvasra, őzre, rókára és más prémes fickókra, hogy télen öltözetül szolgáljon a bundájuk, és persze a prémeket cserélni is kiválóan lehetett. És élt mellette egy matróna, ki jól ismerte az erdők-mezők füveit, termését, otthon tekintélyével uralta lányait, menyeit, nevelte unokáit, dédunokáit, hogy ameddig férje, s fiai vadászni járnak rend legyen. Mert jól tudta, a rend a túlélés alapja.

Ám az ugor ősapák csak az egyik ágát adják a magyarságnak. A másik ág az állattartó nomád nemzetség, kiket az ókori görögök szkítáknak mondanak, a rómaiak szarmatáknak majd hunokként emlegetik, s a korai középkori Európa magyart mondott, mikor a gyors, mokány lovakon támadó, nyilaival félelmetes pusztítást végző kalandozókról beszélt. Ne értsetek félre! Ezzel nem azt állítom, hogy a szkíta, a szarmata, a hun és a magyar egyenes ágon egy és ugyanaz a nép. Nyilván sem genetikailag, sem nyelvileg nem azonosak egymással, legalábbis teljes egészében nem. Viszont azt bizton állítom, hogy az I. Dareios perzsa hadait meghátrálásra késztető szkíta harcosok között igenis már ott voltak azok az ősök, akik más nemzetségekből feleséget választva újabb és újabb családokat alkottak, újabb és újabb nemzetségekké lettek, s ezek a nemzetségek az idő különböző pillanataiban törzsekké, törzsszövetségekké tömörülve nomád birodalmakat alkottak, s végigsarcolták az akkor ismert fejlettnek mondott világot. A pusztai lovas-nomádok szerveződései leginkább a kaleidoszkópban látható formákhoz hasonlíthatóak: az alkotóelemek ugyanazok, mégis minden pillanatban más és más kép látható. Roppant képlékeny és rendkívül rugalmas társadalom ez, mely képes volt mindenfajta hatásnak ellenállni, egészen az újkorig. Csupán azok változtattak életformájukon, akik a kínai Nagy Faltól a Kárpát-medencéig húzódó eurázsiai sztyepp peremére sodródtak, s így egy idő után kiszakadtak abból a kultúrkörből, amely éltette ezeket a közösségeket.

Tehát két, más –más nyelvet beszélő nemzetség, más életforma, amely azért nem esik olyan messze egymástól. A ugor ősapák leginkább vadásztak, az Ural hegység prémes állataira: nyusztra, nyestre; a húst biztosító őzre, szarvasra, esetleg madarakra, de a legnagyobb, a legfélelmetesebb zsákmány a kicsinyként mókás erdei kópé, ám felnőve méltó ellenfél, kit az Égi Atya aranykötélre kötött bölcsőben engedett le a földre, mert az égiek már megunták sok csínytevését. Büntetésből lett ő az erdő lakója, kinek a lelkét szabadítja meg a földi vadász, hogy az akár egy hétig is eltartó tor után visszatérhessen a Legfelsőbb Világba, az Égi Atya asztalához. A medve ő, az erdőségek magányos bundás lakója, kiket az ugor ősök tiszteltek, sőt nemritkán ősapjukat látták benne. Persze a vadászat mellett ott voltak a patakok,, folyók,, tavak , ahol a halászat mesterségét gyakorolhatták. S nyaranta az erdő gyümölccsel látta el bőségesen lakóit. Ugyanakkor azt is bizton kijelenthetjük, hogy a vadászat mellet a növénytermesztés, sőt az állattartás sem volt ismeretlen előttük. Hol lehetett ez az Éden? Az ősi ugor nyelv rekonstruálásából arra következtethetünk, hogy olyan déli területen kell keressük, ahol az északi erdőzóna, valamint a ligetes sztyepp találkozik egymással.

Azt gondolom, hogy népünk genezisének ez az ismertebb vonulata. Kevésbé feltárt az az ág, mely a pusztai lovasok világába visz bennünket. Ismerjük ezeknek a szittya nomádoknak az életformáját, harcmodorát, ám az már kevésbé ismert, hogy etnikailag vajon kiket is tisztelhetünk a később Kárpát-medencébe költöző magyarság őseiként. Ezt a több ezer éves utat szeretném megvilágítani, elmondani mindazt, amit erről gondolok. Támaszkodok az írásokra, - nyugati forrásokra, de leginkább a magyar genezist mintegy „biblikusan” elmesélő Arvisurákra. Szólni kívánok az európai modern történelem előtt már évezredek óta létező ősi kultúrák tárgyi hagyatékáról, melyeknek nem egy eleme a legutóbbi időkig fellelhető civilizációnk archaikus elemei között. És persze rá akarlak csodálkoztatni benneteket is mítoszaink, mondáink, meséink igazságára. Arra a valóságra, amely a múlt ködéből a kollektív emlékezet eme gyöngyszemei által elébünk tárulkozik.

Tartsatok hát velem! Tegyétek félre racionális neveltetésetek béklyóit, s szárnyaljunk együtt a múltba. Fogadjuk el, hogy a mesék világa valóság. Higgyünk abban, hogy az emberiség legősibb, és talán legbölcsebb kultúrájának örökösei vagyunk. S ha felismertük a génjeinkben rejlő tudást, osszuk azt meg másokkal az ő, a mi, és az egész világ boldogulásáért!