II. rész
Őstörténetünk az égre van írva
Őstörténetünk az égre van írva
A Biblia szerint Noénak három fia született: Sém, Hám és Jáfet. Hám fia volt Kús, aki „nemzé Nimródot”, aki hatalmas „birodalmának kezdete volt Bábel, Erek, Akkád és Kálnék, a Sineár földén”. Noha, a ma sumeroknak nevezett nép által lakott birodalom egykori királya, Nimród, a magyar hagyományban, mint őskirályunk szerepel, sokáig szinte semmit sem lehetett tudni róla. Jelen írásunkban Nimród király nyomába eredtünk a téma másik jeles kutatója, Prof. Dr. Badiny Jós Ferenc sumerológus A káld-pártus hagyomány és a magyarok ősvallása című könyvén keresztül.
Ma az egész úgynevezett nimródi vagy nimrudi – Badinyi inkább ez utóbbi változatot használja – hagyomány csak a mondavilágba zsugorítottan éldegél a nép emlékezetében, a Habsburg, illetve a marxista történetírás módszeresen pusztította, tagadta örökségünk valós voltát, tudománytalannak bélyegezve azt.
A Tarihi Üngürüsz szerint Nimrudnak két fia volt: Hunor és Magor, akiknek az utódai a hunok és a magyarok, valamint arról is tudósít bennünket, hogy egyazon nyelvet beszéltek. Történetüket, a Csodaszarvas űzését, egy Adzsem nevű országba helyezi, ami nagy valószínűséggel azt a területet jelöli, ami a mai Irak és Irán területére esik, ahogy azt a fennmaradt írások mutatják. A szakirodalom egyébként Adzsem helyett inkább az Elam nevet használja. Mindkét fiúról egy-egy várost neveztek el: Káldeában volt MUGEIR (Magor?), Adzsemben HUN-URI (Hunor?) Ezt a tényt egéybként RAWLISON kutatásai is megerősítik. Keveset foglalkoznak azzal, hogy a történetírás atyjának nevezett Hérodotosz a szkítákat Herkulestől származtatja, akinek három fia volt: Agatirs, Gelon és Szkíta. Ma már tudjuk, hogy a görögök Herkulese a mezopotámiai Gilgames görög változata. Az akkád nyelven írt Gilgames eposznak azonban megvannak a sokkal korábbi, sumer nyelven írt eredeti töredékei, amelyek alapján a Gilgames eposz készült. Ma már a kutatók az egész eposzt a Bibliában említett hatalmas uralkodó, Nimrud nevéhez kapcsolják, így azon a véleményen vannak, hogy valóban élt és uralkodott Nimrud, akinek a története később – komoly változtatások után – megjelenik az Ószövetségben. Meg kell említeni, hogy a régi szkítáknál létező Nimrud-Gilgames hagyomány még Mátyás király korában is élt, ezt bizonyítja többek között az is, hogy Mátyás szobrot emeltetett a nemzet ősapjának, Herkulesnek.
A hagyományok alapján elmondhatjuk, hogy Nimrud, miután elhagyta Asszíriát, keletre költözött, ahol új birodalmat alapított, az egykori Mediát, Perzsiát, és Baktíriát is hatalma alá vette. Asszíriából elindulva hatalmának központját Perzsiába, a hajdani Evilátba helyezte át. Érdekes, hogy a hagyományok a térség első honfoglalóit mindig kusoknak nevezték. Ezzel kapcsolatban pedig meg kell említeni, hogy a régi sumer nyelvemlékekben megtaláljuk a KUS és KÁM szavakat. (K/H/ám fia Kus, aki „nemzé Nimrudot”). KÁM azt jelenti, hogy a „Tudás Isteni Tökéletessége”. A sumer szótárak KUS jellel értelmezik az „Isteni rendelkezést”, és a KUS ékjel jelentése „szarvasállat”, ami alatt Kost kell értenünk. A sumernak nevezett ékírásos agyagtáblákból kiolvasható a káldeus hiedelem teremtéstörténete. Eszerint KÁM-ból, az Isteni Tudás Tökéletességének a világából származik KUS-KOS. Magyarul Nimrud nagykirály volt a kusi-kosi nép, őseink és a világ első tanítómestere. Ezt támasztja alá az is, hogy Perzsiát minden korai forrás Adzsemnek hívja. Higgins szerint az „adzsa” szó szanszkritul „kost” jelent. Ez pedig azt igazolja, hogy Adzsem alapítója a biblia Kus pátriárka nevében maradt fenn. Innen eredhet hát az Adzsem elnevezés, amely Kus földjét, Szkítiát, és később Kézai Simon idejében már Perzsiát, Evilátot jelöli.
Érdekes lehet az a tény is, hogy sumér nyelven jól értelmezhető Nimrud neve. Ők NIB-ÚR néven ismerték. Szerintük a Világ Világosságának, EN-LIL-nek a fia volt. Sumerul a NIB-ÚR Párduc Urat jelent. Feltűnő, hogy a görög Herkulestől a mezopotámiai Nimrudig vizsgálódva, mindenhol megleljük a párduc hagyományt. A sumernak nevezett népnél találjuk például, hogy párducbőrből készült kacagányt viseltek mint felségjelvényt már Kr. e. 3000. körül és emlékeztetnünk kell arra, hogy Árpádék is hasonló öltözetet viseltek. Az Ermitázsban, Nagy Péter cár gyűjteményében található egy aranypárduc, amiről a katalógus azt írja, hogy az egyik legrégibb szkíta királysírban találtak rá, amely a Kr. e. VII. századból való, és az ilyen párducábrázolás igen fontos tényezője volt a későbbi szarmata és hun szimbolizmusnak, tehát valószínűleg az ősmitológia alakja.
A Jézus-hitű Álmosnál, Árpádnál is találkozunk a párduc hagyománnyal, karizmatikus hagyomány fűződik hozzá, így nem csoda, hogy próbálták megváltoztatni, a római kereszténységben báránnyá változtatták, de az eredeti párducnak azért több helyen is fennmaradtak a nyomai. Például Ják ősi románkori templomában egy zárókövön párduc fejű és lábú bárány látható, de példaként hozhatjuk fel a Domonkosfán és Zalaháshágyon talált ábrázolásokat.
Érdekes, hogy Ozirisz is párducot jelent. (Os = sok, Iri = szem, sokszemű, sokfoltú). Meg kell említeni, hogy Jézust a zsidók gyakran nevezték Rabbi ben Panther néven, mert a „Párduc”, Nimrud fiának tartották. A misztikusoknál pedig a párduc az „élet - lehelet édessége”, vagyis a Szentlélek megfelelője. A régi hiedelmek az égi Párduc-Nimrudban a Szentlélek sugarát látták. Az egyiptomiaknál hasonló hiedelmet találunk, mert a Fény Fia, Ozirisz is párducnak van ábrázolva. Az egyiptomi Halottak Könyve többször említi, hogy Ozirisz egyenlő Orionnal.
A Nimrud hagyomány a szkíta hitvilág középpontjában állott. Az Orion csillagképpel való azonosítás ma már egyértelmű. Fontos azonban tudnunk, hogy az Orion egyetlen csillagkép, amely az északi és a déli féltekén egyformán látható, így az Égbolt Urának tartották. A hozzá való tartozás nem kiválasztottságot, hanem Istenhez kapcsolódó kötelességek elvégzésének hivatását jelentette. A szkíták magas erkölcsisége ezen a hiten nyugodott, nemcsak az egyének, hanem az egész társadalom felfogását és életmódját irányította. Mondhatjuk úgy, hogy nemzeti vallássá lett anélkül, hogy valamilyen hierarchikus papi szervezettel rendelkezett volna. Ez volt a híres szkíta erkölcs, szkíta hitvilág.
Az ősi Nimrud hagyomány a Nimrudi népeknek az Isten oltalmát hirdeti az égen látható hatalmas Nimrud-Orion mindenüvé elérő tekintete által. A Nimrudi népek ezt a hagyományt nemzeti vallássá fejlesztették, és ez tette oly erőssé nemzetségüket, hogy mindig kiverekedték szabadságukat. Van adatunk arra is, hogy az Oriont Herkulesnek is nevezték.
A sumerok a SIBA-ZI-ANNA, azaz az Ég Hűséges Pásztoraként tisztelték ezt a csillagképet, hitük szerint az Égből vigyáz az ő népére.
A babiloni sémi-akkádok azonban nem így néztek az Orion-Nimrudra, ellenkezőleg ők babonás félelemmel viseltettek Nimrud iránt. Valószínűleg azt hitték, hogy Nimrud megbosszulja azt, hogy a békés sumerok földjére oly kegyetlen módon betolakodtak. Ők a SITTADALU nevet használták, ami széles, hatalmas óriás embert jelent, de ők a „fegyverrel megüt, szétver” értelemben ismerték. Gössmann, a téma egyik szakértője csupán ennyit jegyzett meg erre vonatkozóan: A sémiták a sumer Ég Hűséges Pásztora csillagkép nevét a saját értelmezésük szerintire változtatták.
Érdemes megjegyezni, hogy az arabok, akik Chorezmben ismerkedtek meg a csillagászat tudományával, úgy tanították, hogy az Ikrek csillagképe az Orionba tartozik. Ezt a régi kaldeus bölcsek is így mondták, ami azért is fontos, mert mondavilágunk is így vallja. A fennmaradt írásos hagyomány egyöntetűen az Orion-Nimrud csillagképhez kapcsolja az Ikrek (Hunor és Magor) csillagait. Ez pedig azt hirdeti nekünk, hogy Csodaszarvas mondánk Nimrud két fiára vonatkozó része az égi rend szerint való. Ez pedig nem más, mint az Égi Rend szerinti, vagyis az Égből a Földre vetített hun-magyar őstörténet.
Az ősi sumer-szkíta hit minden szervezett és kötelezettségekkel terhelt „vallásnál” erősebb volt. Nimrud személyéhez kapcsolódott, akit népe isteni eredetűnek, a Világ Világosságának, Enlil fiának tartott. Úgy hitték, hogy Nimrud lelke az Orionban lakozik, és innen vigyáz, mint az Ég Hűsége Pásztora az ő népére. Árnyék lelke, mint NIB-ÚR-TA, azaz a „másvilágra költözött Párduc Úr”, a „Halottak Országában”, a „földi ügyek” segítője. Mindezt pedig korunk egyik legjelentősebb semitológusa, G. S. Langdon is elismeri: Nimrudot ő is Isten Fiának, EN-LIL-nek nevezi és az összes Nimruddal kapcsolatos nevet visszavezeti a valóban élő királyként uralkodó Nimród-Gilgames uruki királyhoz.
Végül miért is lenne fontos a Nimrud-Nimród hagyomány köztudatban történő visszatérése? A hagyományok hatalmas lelki erőt adnak mind az egyénnek, mind a közösségnek. Meggyőződésem, hogy a hagyománynak megtartó ereje van. Gondoljunk csak a zsidókra, kiket bizonyítottan csakis a hagyomány tartott meg közel háromezer éven át. Ugyanúgy, ahogyan ők büszkék Ábrahám ősatyjukra, nekünk is büszkének kellene lennünk a miénkre, a szintén Noétól származtatott Nimródra.
Bejegyzések
