NIMRÓD NYOMÁBAN

II. rész
Őstörténetünk az égre van írva

A Biblia szerint Noénak három fia született: Sém, Hám és Jáfet. Hám fia volt Kús, aki „nemzé Nimródot”, aki hatalmas „birodalmának kezdete volt Bábel, Erek, Akkád és Kálnék, a Sineár földén”. Noha, a ma sumeroknak nevezett nép által lakott birodalom egykori királya, Nimród, a magyar hagyományban, mint őskirályunk szerepel, sokáig szinte semmit sem lehetett tudni róla. Jelen írásunkban Nimród király nyomába eredtünk a téma másik jeles kutatója, Prof. Dr. Badiny Jós Ferenc sumerológus A káld-pártus hagyomány és a magyarok ősvallása című könyvén keresztül.

Ma az egész úgynevezett nimródi vagy nimrudi – Badinyi inkább ez utóbbi változatot használja – hagyomány csak a mondavilágba zsugorítottan éldegél a nép emlékezetében, a Habsburg, illetve a marxista történetírás módszeresen pusztította, tagadta örökségünk valós voltát, tudománytalannak bélyegezve azt.

A Tarihi Üngürüsz szerint Nimrudnak két fia volt: Hunor és Magor, akiknek az utódai a hunok és a magyarok, valamint arról is tudósít bennünket, hogy egyazon nyelvet beszéltek. Történetüket, a Csodaszarvas űzését, egy Adzsem nevű országba helyezi, ami nagy valószínűséggel azt a területet jelöli, ami a mai Irak és Irán területére esik, ahogy azt a fennmaradt írások mutatják. A szakirodalom egyébként Adzsem helyett inkább az Elam nevet használja. Mindkét fiúról egy-egy várost neveztek el: Káldeában volt MUGEIR (Magor?), Adzsemben HUN-URI (Hunor?) Ezt a tényt egéybként RAWLISON kutatásai is megerősítik. Keveset foglalkoznak azzal, hogy a történetírás atyjának nevezett Hérodotosz a szkítákat Herkulestől származtatja, akinek három fia volt: Agatirs, Gelon és Szkíta. Ma már tudjuk, hogy a görögök Herkulese a mezopotámiai Gilgames görög változata. Az akkád nyelven írt Gilgames eposznak azonban megvannak a sokkal korábbi, sumer nyelven írt eredeti töredékei, amelyek alapján a Gilgames eposz készült. Ma már a kutatók az egész eposzt a Bibliában említett hatalmas uralkodó, Nimrud nevéhez kapcsolják, így azon a véleményen vannak, hogy valóban élt és uralkodott Nimrud, akinek a története később – komoly változtatások után – megjelenik az Ószövetségben. Meg kell említeni, hogy a régi szkítáknál létező Nimrud-Gilgames hagyomány még Mátyás király korában is élt, ezt bizonyítja többek között az is, hogy Mátyás szobrot emeltetett a nemzet ősapjának, Herkulesnek.

A hagyományok alapján elmondhatjuk, hogy Nimrud, miután elhagyta Asszíriát, keletre költözött, ahol új birodalmat alapított, az egykori Mediát, Perzsiát, és Baktíriát is hatalma alá vette. Asszíriából elindulva hatalmának központját Perzsiába, a hajdani Evilátba helyezte át. Érdekes, hogy a hagyományok a térség első honfoglalóit mindig kusoknak nevezték. Ezzel kapcsolatban pedig meg kell említeni, hogy a régi sumer nyelvemlékekben megtaláljuk a KUS és KÁM szavakat. (K/H/ám fia Kus, aki „nemzé Nimrudot”). KÁM azt jelenti, hogy a „Tudás Isteni Tökéletessége”. A sumer szótárak KUS jellel értelmezik az „Isteni rendelkezést”, és a KUS ékjel jelentése „szarvasállat”, ami alatt Kost kell értenünk. A sumernak nevezett ékírásos agyagtáblákból kiolvasható a káldeus hiedelem teremtéstörténete. Eszerint KÁM-ból, az Isteni Tudás Tökéletességének a világából származik KUS-KOS. Magyarul Nimrud nagykirály volt a kusi-kosi nép, őseink és a világ első tanítómestere. Ezt támasztja alá az is, hogy Perzsiát minden korai forrás Adzsemnek hívja. Higgins szerint az „adzsa” szó szanszkritul „kost” jelent. Ez pedig azt igazolja, hogy Adzsem alapítója a biblia Kus pátriárka nevében maradt fenn. Innen eredhet hát az Adzsem elnevezés, amely Kus földjét, Szkítiát, és később Kézai Simon idejében már Perzsiát, Evilátot jelöli.

Érdekes lehet az a tény is, hogy sumér nyelven jól értelmezhető Nimrud neve. Ők NIB-ÚR néven ismerték. Szerintük a Világ Világosságának, EN-LIL-nek a fia volt. Sumerul a NIB-ÚR Párduc Urat jelent. Feltűnő, hogy a görög Herkulestől a mezopotámiai Nimrudig vizsgálódva, mindenhol megleljük a párduc hagyományt. A sumernak nevezett népnél találjuk például, hogy párducbőrből készült kacagányt viseltek mint felségjelvényt már Kr. e. 3000. körül és emlékeztetnünk kell arra, hogy Árpádék is hasonló öltözetet viseltek. Az Ermitázsban, Nagy Péter cár gyűjteményében található egy aranypárduc, amiről a katalógus azt írja, hogy az egyik legrégibb szkíta királysírban találtak rá, amely a Kr. e. VII. századból való, és az ilyen párducábrázolás igen fontos tényezője volt a későbbi szarmata és hun szimbolizmusnak, tehát valószínűleg az ősmitológia alakja.

A Jézus-hitű Álmosnál, Árpádnál is találkozunk a párduc hagyománnyal, karizmatikus hagyomány fűződik hozzá, így nem csoda, hogy próbálták megváltoztatni, a római kereszténységben báránnyá változtatták, de az eredeti párducnak azért több helyen is fennmaradtak a nyomai. Például Ják ősi románkori templomában egy zárókövön párduc fejű és lábú bárány látható, de példaként hozhatjuk fel a Domonkosfán és Zalaháshágyon talált ábrázolásokat.

Érdekes, hogy Ozirisz is párducot jelent. (Os = sok, Iri = szem, sokszemű, sokfoltú). Meg kell említeni, hogy Jézust a zsidók gyakran nevezték Rabbi ben Panther néven, mert a „Párduc”, Nimrud fiának tartották. A misztikusoknál pedig a párduc az „élet - lehelet édessége”, vagyis a Szentlélek megfelelője. A régi hiedelmek az égi Párduc-Nimrudban a Szentlélek sugarát látták. Az egyiptomiaknál hasonló hiedelmet találunk, mert a Fény Fia, Ozirisz is párducnak van ábrázolva. Az egyiptomi Halottak Könyve többször említi, hogy Ozirisz egyenlő Orionnal.

A Nimrud hagyomány a szkíta hitvilág középpontjában állott. Az Orion csillagképpel való azonosítás ma már egyértelmű. Fontos azonban tudnunk, hogy az Orion egyetlen csillagkép, amely az északi és a déli féltekén egyformán látható, így az Égbolt Urának tartották. A hozzá való tartozás nem kiválasztottságot, hanem Istenhez kapcsolódó kötelességek elvégzésének hivatását jelentette. A szkíták magas erkölcsisége ezen a hiten nyugodott, nemcsak az egyének, hanem az egész társadalom felfogását és életmódját irányította. Mondhatjuk úgy, hogy nemzeti vallássá lett anélkül, hogy valamilyen hierarchikus papi szervezettel rendelkezett volna. Ez volt a híres szkíta erkölcs, szkíta hitvilág.

Az ősi Nimrud hagyomány a Nimrudi népeknek az Isten oltalmát hirdeti az égen látható hatalmas Nimrud-Orion mindenüvé elérő tekintete által. A Nimrudi népek ezt a hagyományt nemzeti vallássá fejlesztették, és ez tette oly erőssé nemzetségüket, hogy mindig kiverekedték szabadságukat. Van adatunk arra is, hogy az Oriont Herkulesnek is nevezték.

A sumerok a SIBA-ZI-ANNA, azaz az Ég Hűséges Pásztoraként tisztelték ezt a csillagképet, hitük szerint az Égből vigyáz az ő népére.

A babiloni sémi-akkádok azonban nem így néztek az Orion-Nimrudra, ellenkezőleg ők babonás félelemmel viseltettek Nimrud iránt. Valószínűleg azt hitték, hogy Nimrud megbosszulja azt, hogy a békés sumerok földjére oly kegyetlen módon betolakodtak. Ők a SITTADALU nevet használták, ami széles, hatalmas óriás embert jelent, de ők a „fegyverrel megüt, szétver” értelemben ismerték. Gössmann, a téma egyik szakértője csupán ennyit jegyzett meg erre vonatkozóan: A sémiták a sumer Ég Hűséges Pásztora csillagkép nevét a saját értelmezésük szerintire változtatták.

Érdemes megjegyezni, hogy az arabok, akik Chorezmben ismerkedtek meg a csillagászat tudományával, úgy tanították, hogy az Ikrek csillagképe az Orionba tartozik. Ezt a régi kaldeus bölcsek is így mondták, ami azért is fontos, mert mondavilágunk is így vallja. A fennmaradt írásos hagyomány egyöntetűen az Orion-Nimrud csillagképhez kapcsolja az Ikrek (Hunor és Magor) csillagait. Ez pedig azt hirdeti nekünk, hogy Csodaszarvas mondánk Nimrud két fiára vonatkozó része az égi rend szerint való. Ez pedig nem más, mint az Égi Rend szerinti, vagyis az Égből a Földre vetített hun-magyar őstörténet.

Az ősi sumer-szkíta hit minden szervezett és kötelezettségekkel terhelt „vallásnál” erősebb volt. Nimrud személyéhez kapcsolódott, akit népe isteni eredetűnek, a Világ Világosságának, Enlil fiának tartott. Úgy hitték, hogy Nimrud lelke az Orionban lakozik, és innen vigyáz, mint az Ég Hűsége Pásztora az ő népére. Árnyék lelke, mint NIB-ÚR-TA, azaz a „másvilágra költözött Párduc Úr”, a „Halottak Országában”, a „földi ügyek” segítője. Mindezt pedig korunk egyik legjelentősebb semitológusa, G. S. Langdon is elismeri: Nimrudot ő is Isten Fiának, EN-LIL-nek nevezi és az összes Nimruddal kapcsolatos nevet visszavezeti a valóban élő királyként uralkodó Nimród-Gilgames uruki királyhoz.

Végül miért is lenne fontos a Nimrud-Nimród hagyomány köztudatban történő visszatérése? A hagyományok hatalmas lelki erőt adnak mind az egyénnek, mind a közösségnek. Meggyőződésem, hogy a hagyománynak megtartó ereje van. Gondoljunk csak a zsidókra, kiket bizonyítottan csakis a hagyomány tartott meg közel háromezer éven át. Ugyanúgy, ahogyan ők büszkék Ábrahám ősatyjukra, nekünk is büszkének kellene lennünk a miénkre, a szintén Noétól származtatott Nimródra.

NIMRÓD NYOMÁBAN

Őstörténetünk kutatása során, ha az egészen korai időket vizsgáljuk, rendszerint felbukkan egy mitikus őskirály. Ifjonc történészként nem tulajdonítottam ennek komolyabb jelentőséget, sőt „akadémista-materialista tudósként” a legendák megmosolyogtató fogalomkörébe száműztem a témát. Később azonban egyre több írást elolvasván Nimródról lassan-lassan dezertáltam az anti-akadémisták eretnek táborába.

Az elkövetkező írásokban e tárgyban szerzett olvasmány élményeimet osztom meg Veletek.

I. rész.

VILÁG KIRÁLYA, MAGYAROK KIRÁLYA

A Biblia szerint Noénak három fia született: Sém, Hám és Jáfet. Hám fia volt Kús, aki „nemzé Nimródot”, aki hatalmas „birodalmának kezdete volt Bábel, Erek, Akkád és Kálnék, a Sineár földén”. Noha a ma sumíroknak nevezett nép által lakott birodalom egykori királya, Nimród, a magyar hagyományban mint őskirályunk szerepel, sokáig szinte semmit sem lehetett tudni róla. Jelen írásunkban Nimród király nyomába eredünk a téma kutatóinak segítségével. Elsőként Gönczi Tamás, a Nimród gyűrűje című könyve segítségével tekintjük át a témát, aki elsősorban a szájhagyomány oldaláról foglalkozik a kérdéssel:

A Nimród tradíciót legjobban a szóhagyományon keresztül lehet megközelíteni. –állítja a szerző. Nagyon érdekes, hogy az e rdélyi területeken maradt fenn belőle majdnem az összes Nimród emlék. A Kárpát-medence többi területén szinte semmi sem, de ettől függetlenül mondhatjuk, hogy magyar hagyományról van szó, csak a két országrészen belül az erdélyi volt a hagyományátadó. Ennek okát egyelőre nem tudjuk. .
Napjainkban nagy valószínűséggel azért került felszínre a Nimród kérdés, mert egyre többet beszélünk az Árpád-házról. Szakrális királyainkkal korábban csak történelmi szempontból foglalkoztak, és nem törődtek a mitológiai hagyománnyal, holott a kettő csak együtt ad teljes képet. A kérdés főleg azért izgalmas, mert Kézai mester szerint az Árpád-ház legelején Nimród király áll, ami azért is érdekes, mert a többi gesztában ezt nem említik. Valószínűleg ő azért írt róla, mert az ő korában még élő hagyományon keresztül bontja ki ezt a kérdést, bizonyára a népi, és nem az egyházi hagyományon keresztül foglalkozott a kérdéssel, tehát a magyar néphagyományon keresztül találta meg Nimródot, az őskirályt.
A hagyomány szerint a magyarok őskirálya a Turul nemzetségen keresztül az Árpád-házban hagyományozódik tovább.

Tehát egy karizmatikus magyar királyi család, az Árpád-ház legelején egy mitikus király áll.
Ha ehhez még hozzátesszük az Erdélyben szórványban található hagyománytöredékeket, akkor azt is látjuk, hogy ez az őskirály magyarul beszélt, és egyúttal a világ királya is volt. A világ királya ezek szerint a magyarok királya.
Időtlennek tűnik ez a hagyomány, mert nem tudjuk, hogy a mítosz mikor találkozott a történelemmel. Nem tudjuk hitelesíteni, hogy mikor élt a mitikus Nimród király. Azt viszont tudjuk, hogy az Ószövetség említést tesz Nimródról. A magyar és az ószövetségi hagyomány azonban csak a nagy király nevében egyezik meg. Az ószövetségi Nimród kora viszonylag pontosan behatárolható, a magyaré biztosan korábbi, de pontosan nem ismert. És ami még érdekesebb, egyedülálló a világban, az, ami a magyar mítoszokban az Árpád-háznál történik: a mítosz belép a történelembe. Ha az európai királyi dinasztiákat nézzük, látjuk, hogy próbálnak mitikus gyökeret találni királyi családjaiknak, a mi néphagyományaink pedig Nimród őskirályunkig vezetnek, aki jó szándékú, megbecsült király.
Ennek látszólag ellentmondani látszik, hogy a Bibliában negatív személyként jelenik meg Nimród.
Az Ószövetség csak megemlíti, többé nem tér vissza rá, nem tesz hozzá, nem foglalkozik vele részletesen. Az ott megrajzolt kép feltűnően különbözik a mi Nimródunktól: a mi hagyományunkban jó szándékú, óriás király, aki a világ első királyságát alapítja meg, dinasztiát alapít, de semmiképpen sem olyan , mint az Ószövetségben: akarnok, zsarnok. Benedek Elek érdeklődését is felkeltette ez a különbözőség. Felvetette, hogy a magyar mesekincsben és mitológiai hagyományban fellépő Nimród lehet, hogy nem azonos az ószövetségi Nimróddal, illetve lehet, hogy azonos, de valamilyen ok miatt különféle megítélés alá esik. Elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy az ószövetségi király időeltolódás kapcsán a korábban már létező Nimródnak csupán egy későbbi reflexiója.

Csillagmítoszaink szerint Nimród a csillagok felett jár, mint vadász, de az Ószövetségben is az olvasható, hogy „kezde hatalmassá lenni a földön. Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt, azért mondják: hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród”.
Nagyon érdekes, hogy a magyar mitológiai hagyományban mint vadász nem jelenik meg, a mesehagyományban viszont igen. Ismeretes Hunor és Magor vadászata, de itt már az aranyszarvassal is találkozhatunk. Úgy mondanám, hogy az időrendi sorrend a következő: mese, mitológia, történelem. A mese gyökerei vezetnek a legrégebbre. Ha lefejtjük a mitológiát, akkor megmarad az ősmese, ott viszont megjelenik a vadász. A magyar mese tehát őrzi ezt az őshagyományt, valamint azt, hogy az őskirály magyarul beszél.
Nagyon érdekes, hogy az ószövetség szerint a vízözön előtt a kultúra nyelve Nimród nyelve volt. Bábel-toronyának építésénél veszti csak el az emberiség, a gondolkodó kultúrréteg, a nyelvét. Milyen érdekes, Nimród nyelvét beszéli a kultúrréteg, viszont a mi mesehagyományunk kapcsán Nimród nyelvét beszéli az Árpád-ház!
Gönczi Tamás könyvében nem kevesebbet állít mint, van egy nimródi ősmese képünk. Minden, ami ezzel kapcsolatban fennmaradt, lejegyezte és mint egy mitológiai világörökséget, összekapcsolta egymással. Felhasznált Kerényi Károlytól kezdve Hamvas Béláig mindent, ami a tradíciókkal kapcsolatban fellelhető, és próbálta összekapcsolni a Nimród hagyománnyal. Így találtam meg Nimród gyűrűjét, vagyis azt tényt, hogy valamikor volt egy egységes hagyományunk, az elején Nimróddal, mint őskirállyal, és ez a mitológiai örökség köszön vissza az aranyszarvasban, az Árpád-házban, szerepe megcsillan a pálosoknál, a Pilis esetében, mint szakrális helynél és még sorolhatnám.
Ősi hagyománykincsünk a világ első nyelvére, az ősnyelvre is utal, ami kapcsolódik a magyarsághoz, fontos kihangsúlyozni a hitelesség kedvéért, hogy nem tudni még, milyen szinten. Hiszen egyelőre csak töredékes információk vannak a birtokunkban. Gönczi csupán az egyezéseket kapcsolja össze, ezért nagyon nehéz megmondani az ősnyelv és a magyar nyelv kapcsolatát, de hogy van kapcsolat, az biztosnak látszik.

Érdemes azt a momentumot is megvizsgálni, hogy a Biblia szerint Nimród építteti Bábel tornyát. Említésre méltó, hogy ősmese kincsünk is toronyépítőként említi, de az Ószövetséggel ellentétben nem úgy, aki azért épít tornyot, hogy onnan támadjon, hanem azért, hogy minél közelebb legyen az Égi Királysághoz. Nem Isten ellen támad, hanem Istent, a Fényt akarja megismerni. Érdemes emlékeznünk arra, hogy őseink mindig a magaslatokra jártak imádkozni. Az ősi magyar hagyomány kerek tornyai karcsúak, de magas voltak, és azért imádkoztak a magasban, hogy közelebb legyenek Istenhez
Érdekes, hogy a Tündér Ilonáról szóló meséinkben fennmaradt egy olyan, miszerint Tündér Ilona egy torony tetején él, mint tündér királylány, így legközelebb van a Naphoz. Ez azt jelenti, hogy Nimród egy nagyon régi napmítosz örököse. Ez pedig, elvezet minket a Pilissel való kapcsolathoz: ez az úgynevezett fehér (fény?) kereszténység vidéke, ami hajdanán az Árpád-házi királyok szakrális központja volt. Egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy a Pilis koronázó székhely volt, így nyilván szoros kapcsolatban kell lennie az őskirállyal. Nagyon régi, archaikus hagyománykincsek öröklődtek a Pilisben. Hiába telepítettek be bárkit, érdekes módon minden nép átörökítette ezt az őshagyományt. Mesehagyományunk szerint az ősi óriáskirály - aki sziklákat képes emelgetni – palotája a Pilisben van.

A hagyomány az Orion csillagképet Nimróddal azonosítja.
Feltűnő, hogy a mi mitológiánkban, eltérően másokétól, az Orion nekünk nem tájoló pont, hanem otthon. Orion az otthona Nimród királynak, otthona Csaba királyfinak. Égi otthon, égi központ. Nálunk nincs kapcsolata az egyes földi helyekkel olyan direkt módon, mint például az egyiptomi piramisoknál megfigyelhető. Az Orion az egész világon egyfajta kijelölő pont, csak nálunk otthon. Különös a viszonyunk hozzá. A „fényes otthon” és az úgynevezett fehér kereszténységünk között kapcsolatot kell feltételeznünk, ez utóbbi az Árpád ház kihalásával megszűnt. (Ismeretes, hogy a fehér kereszténység se nem római, se nem ortodox, hanem speciálisan magyar volt, és a fénymítosznak fontos szerepe volt benne.)

Vajon mi leheti az oka annak, hogy gyakorlatilag nincs írásos emlékünk Nimródról? Kézain kívül mások semmit nem írtak róla.
Első hallásra talán hihetetlennek tűnik, de a valóság mégis az, hogy a nem írott hagyomány sokkal hitelesebb, mint az írott. Az írott átpolitizálható, manipulálható. Gondoljuk el, hogy amikor a nagymama mesél az unokájának, akkor csak azt adja tovább, amit ő hallott a nagymamájától, tehát sokkal tisztább forrásnak tekinthető.
Kivétel nélkül a vallásalapítók „csak” verbális hagyományt hagytak hátra, amit csak később írtak le. Nem véletlen például, hogy Buddha kifejezetten ellene volt annak, hogy lejegyezzék szavait. A kimondott szó a legfontosabb, és éppen ezért is érdekes, hogy csak a verbális hagyományban van meg a Nimród-emlék.
Érdekesen támasztja alá érvelését a szerző egy történettel: „ Amikor gyűjtöttem az anyagot a könyvemhez, találkoztam egy alföldi parasztasszonnyal, aki elmesélte – amit generációkon át meséltek a családjában, hogy Nimród gyűrűje létezik, Nimród halálával nem „ment” az égbe, hanem Attilához, majd Árpádhoz, végül fehér atyákhoz került. Az egyszerű parasztasszony nagy valószínűséggel nem látott pálos atyát és nem tudta, hogy ők a fehér atyák. Valószínűleg nem olvasott Attiláról és nem biztos, hogy ismerte az Árpád-ház történetét, de azt minden bizonnyal állíthatjuk, hogy nem volt tisztában a pálos rend és az Árpád-házi királyok kapcsolatával. Nagy hatással volt rám ez a történetet, ami jól példázza, hogy mi a hagyományátadás legtisztább módja, és éppen ez teszi hitelessé Nimród őskirályunk létét.”

A tatárlakai korongok

6500 éves tatárlakai korong agyagból készült, s 1961-ben egy neolitikumi férfi sírjából került elő. A korongon látható rovások a Kárpát-medencében a Kr.e V. évezredbeli írásbeliségről tanuskodik.

A medál afféle amulett lehetett, hiszen a szöveg mágikus védelemre utal: "Tur-dis (Tordas) oltalmazója, a Minden Titkot ismerő Nagyasszony. Vigyáró két szeme óvjon Napatyánk fényében."

Így hát ismerjük viselője nevét: Tur-dis (Tordas) - ismerős? D

A Nagyasszony a védelmező, az életet adó Földanya, ki Szent István óta Mária-kultuszként él a magyarok körében, így téve elfogadhatóvá egy ősi pogány istennőt a kersztények számára. Boldog Asszony Anyánk: csak mi nevezzük így Szűz Máriát, kiországunk oltalmazója.

Napatya őseink napimádatára utál, de ő egyben az egyetlen Istenség, kitől függ az összes teremtett világ múltja, jelene, s jövője.

Jövőnk csak múltunkban gyökerezhet

Nem áll szándékomban ebben a blogban aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozni,ám ez alkalommal részben kénytelen vagyok kivételt tenni. Vannak pillanatok, amikor a történelem és a politika súrolják egymást. Persze aki ez tulajdonképpen magától értetődő dolog.

2010-ben közel két évtizedes bal-liberális kormányzás után önmagát nemzeti identitásúnak valló kormány került hatalomra, és ezt a kormányt egy kétharmados többségű parlament támogatja. Történelmi pillanat ez. Történelmi, hiszen megszületett az az erő, amely egy fél évszázada idegen alkotmánnyal bíró országnak saját alkotmányt adhat. S tudjuk, az alkotmányozás megkezdődött, folyik, s ez év végére minden bizonnyal lesz egy saját,nemzeti alaptörvényünk.

Az én megítélésem szerint néhány elvnek feltétlenül érvényesülnie kell az új alkotmányban: olyan évezredes, minden magyar gondolkodású ember számára szentségnek számító elvnek, mint például a Szent Korona tannak, a trianoni határok elfogadhatatlanságának elve, vagy a történelmi tudat helyreállításának kívánalma.

A nemzeti alkotmány születése kapcsán fogalmaztam meg néhány gondolatot az alábbi írásomban, a jobbítás, a helyes irány keresése szándékával.

1.

Szkíta származásunk és Szent István előtti államiságunk nyomai Werbőczynél

Werbõczy István jogtudós, országbírói ítélõmester, köznemes Hármaskönyve (Tripartitum) õsi szkíta származásunkat, a Kárpát-medence magyarok által ünnepeltetett "honfoglalás", "államalapítás" elõtt hosszú idõvel való lakottságát, a magyar államiság elõtte régen való meglétét olyan természetességgel írja le jogászi mû keretében, amilyen természetességgel utasítják ezt el a finnugor származáselmélet tömeges megtévesztettjei. Megfigyelendõk a lentebbi idézetben az "az ittlakó" és az "elsõ bejövetele" kifejezések, mert ezek azt jelölik, hogy 896 elõtt is igen régóta élnek magyarok a Kárpát-medencében, államot alkotva! Árpádék is már kész, meglévõ államszervezetet hoztak! A jogkönyv megírása idején, 1504-1514 között ezt még teljesen természetesnek vették a magyarok és a külföld is. Régebbi a honfoglalás, mint az Árpád-vezér vezette magyarok bejövetele. A szkíta származás említését a Hármaskönyvben két helyen találtam meg. Ez pedig nem az Ural-táji származást jelenti, hanem azt, hogy mind a Kárpát-medencében, mind korábbi lakóhelyeinken államot alkottunk, sõt: akár egyszerre, egyidõben több államot több helyen! Másként hogy lett volna lehetséges, hogy a "vad, nomád, mûveletlen, pogány" vándorló magyarok szinte hirtelen államiságot, építészetet, közigazgatást, mûvészetet, írásbeliséget produkáljanak! Ez olyan, mint az, hogy a történelemkönyvekben az õsember tárgyalása után rögtön jön Egyiptom és Mezopotámia.

I. rész, 3. czim, 1. §: "A nemesség, a melyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, a melyet most változtatott néven, az ittlakó magyaroktól Magyarországnak neveznek".

III. rész, 4. czim: "Az erdélyi scithákról, a kiket székelyeknek hivunk. Vannak az erdélyi részeken a scithák, kiváltságos nemesek, a kik a scitha néptõl, ennek Pannoniába való elsõ bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven "siculusoknak" nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak".

Werbõczy Mátyás király uralkodása kezdetén született.1458-1541 között élt, s korának élõ szokásjogi joganyagát gyûjtötte össze, az olykor szó szerint belefoglalt királyi dekrétumokkal együtt, vagyis a mûben szent királyaink szavai, akarata is átsugároz. A Hármaskönyvet 1517-ben jelentette meg Bécsben, melyet minden jogász pontosnak, helyesnek tartott. Mai szóhasználattal: a "hatályos jogszabályok gyûjteménye" volt. Az országgyûlésen a rendek elfogadták, a király megerõsítõ levélbe foglalta, de politikai okok miatt formálisan akkor törvényerõre nem emelkedett, a király nem látta el szentesítõ pecséttel, nem hirdette ki. Ennek ellenére maga Werbõczy megküldte mûvét a megyéknek, az ország jogalkalmazói pedig a benne foglaltakat – helyességük és pontosságuk, "szakmai" elfogadottságuk miatt – alkalmazni kezdték, így e jogkönyv a joggyakorlat, a szokás útján kötelezõ erejûvé, törvényerejûvé vált. 1628-ban felvették a Hármaskönyvet a Magyar Törvénytárba (Corpus Juris Hungarici) is, ezzel kinyilvánították visszamenõleges hatályát és érvényességét. Egészen 1945-ig a magyar jog alapvetõ, közvetlen forrása volt, tehát 428 évig elfogadták a benne írtakat, többek közt a szkíta származástudatot is.

Akármilyen furcsán hangzik az idegenszívûeknek és a félrevezetett magyarszívûeknek, a mívesség, igényesség, õsökhöz való hûség szelleme, a magyar észjárás, a mûben leírt szent korona-eszme manapság is alkalmazható volna (természetesen megfelelõ politikai változás kellene mindennapi alkotmányjogi, ill. egyéb jogterületi bevezetéséhez). Amint azt az 1989-es, pécsi kiadású reprint kiadás elõszava is írja: "Werbõczy egyszerre pogány és keresztény, tiszta magyar jogot nyújt õ, sohasem tévesen; a Hármaskönyv ízig-vérig magyar, magyar észjárás latin köntösben".

Ezen a ponton azt gondolom részletesen foglalkoznom kell a "pogány" szó igaz jelentésével. Valamennyien tisztában kell legyünk azzal, hogy a “pogány” a történeti valóságban nem istentelent, hitetlent, barbárt, keresztényelleneset jelentett, ahogy azt az idegenszívûek által az évszázadok (évezred) alatt szándékosan rátett pejoratív értelem sugallja, hanem sokkal inkább jelentette az õsi egyistenhívõ, õsi Nagyboldogasszony-hívõ, õskeresztény, fénylátó-fényvivõ (más értelmezéssel egyébként egyszerûen azt is, hogy: vidéki) ősi vallásunkat gyakorló XI. század előtti magyarságot. Vagyis e szónak nemesebb értelme, jelentése van. A közismert társadalom-osztályozás szerint a "szentistvániak", "koppányiak" fogalmak közül a koppányiaknak felel meg a pogány. (Ilyen értelemben magam is vállalom a "pogány" megnevezést. Különben is: kéretik másságunkat tisztelni, hiszen tõlünk is ezt várják el az idegenszívûek! Csakhogy a "másság tisztelete" a mi magyar másságunk többé-kevésbé palástolt gyûlöletét takarja az ezt a kifejezést meghonosító idegenszívûek részérõl.)

2.

A nemességünk és aktualitása

A magyar nemesség létrejöttét, a társadalmi jogkülönbség létrejöttét Werbõczy a következőkben írja le (szerintem a mai viszonyok között a mai kor igényeinek megfelelõen megváltoztatva szintén alkalmazhatóvá lehetne tenni):

I. rész, 3. czim, 2-5.§: "A mikor az egész közönséget egyenlõen érdeklõ dolgok merülnek föl, vagy a hadseregnek általános felkelése válnék szükségessé, akkor a hunnok lakása helyén vagy táborában, vérbe mártott tõrt, vagy kardot hordozzanak körül, és hangozzék a hirdetõ szó: mondván: "Istennek szava, és az egész közönségnek parancsa az, hogy mindenki ezen s ezen helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel, vagy ki mint teheti, a közönség tanácsának s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen. …Elhatározták és végezték, hogy az ilyen parancs áthágóit, hacsak helyes mentségét nem adják, pallossal kell ketté vágni, vagy közönséges és örökös szolgaságra vetni. Azt állítják, hogy ez a végzés…igen sok magyart juttatott a parasztság állapotába. Különben nem történhetett volna, hogy az egyik urrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert mindnyájan ugyanegy nemzetségbõl, tudniillik Hunortól és Magortól származtak."

Látható, hogy a cselekvés kötelezettsége vész esetén mindenkire nézve kötelező volt. Mindenki tudta, miként lehet nemességet szerezni: úgy, hogy a köz, az ország javára közügyben, közveszedelemben kellett bátornak, elõl járónak lenni.

Werbõczy mûve is megmutatja a "szabadság-egyenlõség-testvériség" liberális elvének képmutatását (értsd: szabadosság-egyenlõsdi-látszattestvériség): ugyanis azért nem lehetünk egyenlõ jogúak, mert nem teljesítünk egyenlõen, nem mutatunk fel egyenlõ erényeket, eredményeket. Az egyenjogúság emlegetése ezért eleve téves és képmutató is. Megjegyzem, egy jó király eleve – mai kifejezéssel – "szociálisan érzékeny", hiszen égi és földi hatalmat birtokol egyszerre a szeretet vallása alapján, vagyis a nemességrõl és köznéprõl egyaránt gondoskodik. Pl. Mátyás király mindegyik katonáját személyesen ismerte, mondják.

Olvasható a Hármaskönyvben, hogy nem csak haditettekkel, katonai élettel és katonai tudománnyal lehetett valaki nemessé, hanem "egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel" is! Elsõ helyen van "az egész közönséget egyenlõen érintõ dolgok" felmerülése, és csak másodikon a "hadseregnek általános felkelése" szükségessége! Márpedig háború híján valóban elsõsorban a közügyekért való odaadás és cselekvés az, ami nemessé teheti a magyarokat. Ma is!

Szakrális vonatkozás, hogy földi fejedelem híján ma csak égi személy, a Nagyboldogasszony (Szûz Mária) – aki a kb. 1600 éves Szent Korona (l.: Csomor Lajos: Õfelsége, a Magyar Szent Korona c. könyvét!) jogos tulajdonosa – vagy Jézus ismerheti el a nemességet megalapozó tetteket, egyelõre csak õk tudják "birtokadományozással" az általuk adott nemességet megerõsíteni. A nemesség megszerzésének õsi magyar jogi feltételei közül fõszabályként csak egyik a (nem háborús vagy háborús) közügyben kiemelkedõ tettek véghezvitele. A második: a tett(ek) fejedelem általi elismerése és a nemességbe való törvényes iktatás. A harmadik: a nemesség birtokadományozással való megerõsítése (ésszerûen: megfelelõ, tettekkel már bizonyított, fejedelemhez hû ember hatalomgyakorlásához eszközök, javak adományozása.)

Ez a harmadik feltétel nem volt szükségszerû, létezett olyan nemesség-szerzés is, hogy a fejedelem "fekvõ jószágok és birtokjogok adományozása nélkül bármely közrendû embert a parasztoknak és nem nemeseknek szolgaságából kiszakítván és kivevén, az ország valóságos nemeseinek gyülekezetébe, társaságába és rendébe soroz és iktat". Meglátásom az, hogy a Nagyboldogasszonyunk, Jézus manapság is sok jó magyar embert már nemessé tett õsi jog szerint, azzal, hogy mint fejedelem elismerte tetteiket. Ehhez nem kellett a jelenlegi Országgyûlés által alkotott törvény léte, köztársasági elnöki okiratátadás.

3.

A trianoni kényszer jogi vitathatósága

A nemzetközi közjogi gyakorlat ismer olyan jogeseteket, mikor néhány évtized alatt egy ország elbirtokol egy területet a szomszédos országtól, de irányadó az "emberemlékezet óta való" birtoklás az elbirtoklásnál. Ezen kifejezés tartalmát egy konkrét ügyben 99 évben határozta meg bíróság. Márpedig 1920+99=2019.

Vagyis ha nem akarjuk, hogy Románia hivatkozhasson az elbirtoklás jogi kategóriájára, akkor még 9 évünk van a trianoni békediktátum minden célszerû és üdvös eszközzel való vitatására, hatályon kívül helyezésének kezdeményezésére. Ilyen jogi eszköz volna, ha mondjuk nemzetközi bíróság elõtt kül- és belpolitikai egyeztetések után, a politikai és népakarat egységével Magyarország elõterjesztené igényét, pl. az elbirtoklás meg nem történtére, a semmisségre, kényszerre,

fenyegetésre, a nemzetközi jogi helyzet utólagos jelentõs megváltozására (a clausula rebus sic stantibus jogi kategóriájára gondolok), természeti egységességre, stb. hivatkozással. Ehhez persze egy szerencsés kül- és belpolitikai helyzet, és véghezvivõ emberek is kellenek. Dr. Zétényi Zsolt barátom írja (A szentkorona-eszme mai értelme c. könyvében): "A magyar ügy igazsága nyilvánvalóvá, kézenfekvõvé teendõ. El kell érnünk, hogy senki ne kapja fel a fejét Magyarországon tudatlanul vagy ellenszenvvel, ha Trianont vagy a határon túli magyarokat emlegetik. A magyar ügyet mindennapossá kell tennünk, idõszerûvé kell tennünk. A "helyzetkövetõ, a racionális" nemzetellenes politika rossz, káros és pusztító eredményeit cseréljük fel teremtõ eredményekre. Magyar rendezési javaslatra van szükség. A javaslat képviselõje és elõterjesztõje a magyar állam." – kellene legyen. Természetesnek kell vetetni a világ számára a trianoni kényszer tarthatatlanságát a sajtó, oktatás útján. Abnormális az, hogy ha valaki ma felveti a trianoni kényszer kulturált, békés és igazságos revíziójának kérdését (pl. az önálló Erdélyország gondolata), rögtön támadják bel- és külföldön. A szent-korona eszme az, aminek aktualizálásával igenis eredményt kell elérnie Magyarországnak a trianoni kényszerrel szemben.

A Szovjetunió szétszakadt, akárcsak Jugoszlávia, Csehszlovákia. A két német állam egyesült. Európában még legalább egy nagy változás várat magára: Magyarország területeinek és népeinek sorsrendezése az igazságosság és célszerûség alapján. El kell jönnie egy ilyen alkalomnak. Magyarországról közhely: a saját területe veszi körbe. Ez nem rossz értelemben vett nacionalizmus! Ez patriotizmus, a sajátunkhoz való természetes ragaszkodás. Bitang, aki elszakított rokonai sorsát javítani nem akarja, elvett õsjavait veszni hagyja!

4.

Szent István király "furfangja"

A Tripartitumnak van egy része, mely arról szól, hogy a római zsidókeresztény (a kifejezés értelme: zsidó észjárású vallásmagyarázaton alapuló) pápának miért nincs hatalma Magyarországon az egyházi hivatalok adományozásának formális megerõsítésén kívül (és miért csak a mindenkori magyar királynak).

Ennek négy oka van ennek Werbõczy szerint:

1. Az egyházalapítást mindig magyar királyok végezték, akiket ez a jog megillet.

2. A kereszténységet a magyarok nem apostoli-pápai hatásra, hanem Szent István intézkedése következtében vették fel, innen a király és apostol kettõs státusza és keresztje.

3. Törvényes elévülés okából, mert több mint 500 éven át nem a pápa gyakorolta az egyházi hivatalok adományozásának jogát, hanem a mindenkori magyar királyok.

4. A konstanczi zsinat a magyar királyok egyházi hivatal-adományozási jogát megerõsítette, eskü alatti fogadással biztosította és bullába foglalta. Tehát Szent István rájöhetett, hogy ha saját maga lép fel mint apostol, megelõzve a pápát, akkor a pápa alá is tartozik majd az ország, meg nem is. Jelképesen talán alá tartozik a felvetetett vallásával, de valóságosan nem, mert a pápa tényleges hatalmat gyakorolni nem tud Magyarországon, az ország belügyeibe beavatkozni nem tud, mert erre nincs joga. Feltételezem, lehetséges, hogy ez tudatos szentistváni "furfang" volt, a király elõre megóvta az országot a pápai függõségtõl, így örök szuverenitást szerzettMagyarországnak.

5.

"A másság tisztelete" félreértelmezett szentistváni intelmérõl

Szent István Intelmeirõl Badiny Jós Ferenc sumerológus nyelvész, történész professzor azt véli: hamisítvány. Mások ezt nem osztják. Mályusz Elemér történész a század elején írt cikkében kimutatja, hogy az "az egynyelvû és egyszokású ország gyarló és törékeny" mondat "ország" szava (szándékosan?) helytelen fordítású! Ugyanis ott a latin szövegben a "regnum" szó áll. Szent István idejében a "regnum" szó nem "ország" jelentésû volt, hanem azt jelentette, hogy "királyi udvar", vagy "királyi tanácsadó testület". Vagyis jóval szûkebb, speciális értelemben használták a szót! Így a mondat értelme teljesen megváltozik erre: "az egynyelvû és egyszokású királyi tanácsadó testület gyarló és törékeny". Ez azt akarja kifejezni, hogy tanácsadó testületedet úgy állítsd össze, hogy minél tágabb legyen információs alapod. Ezzel már teljesen egybecseng, hogy Atilla fejedelmünk udvarában minden vallás papja (vagyis tudósa) megtalálható volt. Meghallgatta õket mint "szakértõket", de õ maga döntött mindig. Ez különben a józan ész logikája. Vagyis amit Niccoló Machiavelli 1513-ban a Fejedelem c. mûvében a XXIII. fejezetben leír (szó szerint: a fejedelem "hívjon udvarába bölcs személyeket,…meg kell hallgatnia vélekedésüket, dönteni azonban maga döntsön"), azt a mi uralkodóink már gyakorolták a Kárpát-medencében több száz évvel korábban, és akkor még nem említettük a még õsibb, a nem a Kárpát-medencében élt õseinket! Mégis Macchiavelli lett a világsztár filozófus, "az elsõ politológus". Kocsis István az "A szakrális fejedelem" című, a Magyar Szent Koronáról írt könyvében egyébként okos feltételezéssel úgy is fogja fel ezt az intelemértelmet, hogy ebben Szent István utódai figyelmébe ajánlja a szakrális világkirálysági gondolatot, vagyis hogy a magyar királynak méltónak kell lennie az egységes keresztény birodalom vezetésére, melyben egységben van Magyarország és az önként csatlakozó országok, népek (mint "mások") összessége, és ez az új "világnemzet" azonos volna a kereszténnyé váló emberiséggel. Ez nem összetévesztendõ a kozmopolitizmussal! Magyarország vezetõ szerepét az keletkezteti, hogy felette nyitott maradhatott az Ég Kapuja. Lásd: a Pilis hegység jelentõségét, különlegességét! (Itt idézem, amit Werbõczy a zsidóknak a keresztények ellenében teendõ, perbeni esküjéhez ír: "A zsidóknak az õ jogaikra nézve többféle és különbözõ és több helyen az üdvösséggel ellenkezõ kiváltságaik vannak..." "…a zsidónak magára rövid köntöst vagy palástot öltve és fején zsidó kalapot viselve a nap felé kell fordulnia és mezítláb állania, ki is a törvénykönyvet (melyet Mózes táblájának neveznek) kezével érintse és tartsa és ezeket mondja:" – s jön az eskü konkrét szövege (III. rész, 36. czim). Itt ennyit a "másságot nem tisztelõ", "szélsõséges", "antiszemita", "nacionalista"Werbõczyrõl. Ugyanis e megkülönböztetés a vallási, fajtabeli másság elfogadását jelentette, szabad vallásgyakorlást a nem magyar "mások" részére! Más országokban ez sokkal késõbbtõl valósult meg!)

6.

Valós őstörténetünk jelentősége

Ha már a másság tiszteletéről beszéltünk, akkor igenis hangsúlyoznunk kell, sőt oktatási rendszerünkben kellő hangsúlyt kell kapjon az a tény, hogy a magyar õstörténetnek van másik elmélete, kutatási ága is, mint a finnugor. A finnugorizmust a XVIII. század végén a Habsburgok szolgálatában álló történészek, nyelvészek honosították meg, azt akarva, nehogy tudjunk múltunkról; a honfoglalás előtti időkben koszos, primitív, kulturálatlan, barbár jurtalakó õsöket véljünk létezni. Ezen szándék mögött tetten érhető a birodalmi politika azon célja,hogy Magyarországot végre beolvaszthassák az örökös tartományok centralizált kormányzatába. Sajnálatos módon - nyilván az állami finanszírozás figyelmbevételével - ezt az álláspontot fogadta el a Magyar Tudományos Akadémia, így a finnugorizmus akadémista történészi rangra emelkedett. A kommunizmus évtizedei, majd a bal-liberális politika és kultúra uralta ezredforduló tovább erősítette a finnugorista álláspont szentségét. Nyilván jól felfogott politikai érdeket, vagy ha valamifajta összeesküvés elméletet hajlamosak vagyunk elfogadni, akkor megrendelést vélhetünk e mögött is felfedezni. A finnugorizmus ma már olyannyira egyedüli üdvözítő axiómává lett, hogy annak bármely dogmájának megkérdőjelezése a tudományos eretnekség vádját, s közröhej célpontjának való nyilvánítást vonja maga után.

Ennek ellenére vannak kutatók, akik más, sokkal õsibb gyökérbõl eredeztetik történelmünket, amely az emberiség kultúrabölcsõjéig vezet vissza! Õket egyszerûsítõen nevezzük el itt "antifinnugoristák"-nak. Az antifinnugoristák, a magyar történelmet, származáskutatást néha már az ezoterikus ("titkos") tudományokba hajlóan gyakorló, általam ismert élõ és már nem élõ képviselõi közül néhány: Badiny Jós Ferenc, Baráth Tibor, Bobula Ida, Szántai Lajos, Kovács András, Csicsáky Jenõ, Pap Gábor, Csomor Lajos, Dr. Oláh Béla, Endrey Antal, Zakar András, Marton Veronika, Padányi Viktor, Lange Irén. Írásaik, tudományos bizonyítékaik, elõadásaik megismerendõk, mert a médiákban igen keveset hallani róluk; tudásuk viszont pontosítandó, gyarapítandó, összehangolandó.Épp ezért felhívom a figyelmet rájuk és más antifinnugoristákra, különösen a Mesterházy Zsolt által szerkesztett "A magyar õstörténet kincsestára" c. kötetet ajánlva. (E szerzõk könyvei nagyrészt pl. a Püskinél kaphatók.) Mint látható, Werbõczy és a magyarok mind "antifinnugoristák" voltak, egészen a finnugor-elmélet célzatosan nemzetmúlt-romboló, kényszerrel való bevezetéséig.

Badiny Jós Ferenc sumerológus, nyelvész-történész professzor kutatásai bizonyítják, hogy Jézus nem zsidó, hanem vérünkbõl való pártus (szkíta-hun) herceg volt, vagyis Jézus vérrokonai vagyunk. Isten kiválasztott népe tehát a magyar, hiszen közülünk való hercegnõ lett Isten gyermekének anyja. Az Árpád-házi (Turul=fényfiú) királyok Jézus családjából származók. Titkos vatikáni iratokban megírják igaz történelmünket is, de azt elõlünk, az egész világ elõl eltitkolják, mert mi a nyugati kultúrkörnél magasabb, õsibb kultúrát hordozunk. A sumérok (a Káldea-beli nép) azonos a magyarokkal. A legõsibb magyar nyelvbõl származik a sumér (káld) nyelv, melynek továbbfejlõdött változata a mai magyar nyelv. A Tatárlakán, Erdély közepén talált, helyi agyagból helyben kiégetett, magyar közvélemény elõtt ismeretlen kis táblákon magyar rovásírás a bizonyítéka annak, hogy a Kárpát-medencét legalább 7000 éve magyar nép lakta, írástudásából következtethetõ államalkotó képessége. Sok külföldi tudós tartja konkrét kutatásai, bizonyítékai alapján, hogy a magyar nép és nyelv a legõsibb a világon, mert a Kárpát-medencét már a mezolitikumban (10 ezer éve) is magyar nép lakta. A palesztinai Szkítia alapítói azok a galileai "gojimok" (goj=ellenség, idegen, nemzsidó), akiket a zsidók mindig üldöztek, öltek. A zsidók a kényelmes, õseink állama alatti "fogságuk" alatt beépítették saját vallásukba az õsi hitvilágunk, kultúránk kincseit, elemét, onnantól sajátjukként a mai napig feltüntetve. A hatágú csillag a kétszeres: égi és földi tökéletesség jelképe, az ötágú csillag a Nagyboldogasszony õsi jelképe, mindkettõt plagizálták, lopták használóik. A Talmud szidalmazza Jézust. Az Orion, az esztergomi oroszlánok és a Gízai piramisok magyar vonatkozásúak, mondanivalójuk összefügg; a Szfinx eredeti neve: Hun. (L.: Jézus király a pártus herceg, A káld-pártus hagyomány és a magyarok Jézus-vallása c., stb. könyveit.) (A sumér-magyar egyezõség az õsi szógyököket számítógéppel vizsgálva: 63 %-os. L: Dr. Oláh Béla: Édes magyar nyelvünk szumír eredete.)

Baráth Tibor professzor kimutatta, hogy ama õsi ókori egyiptomi nép a hun-magyar volt, a hieroglífák magyar nyelvûek, fordításokat közöl belõlük. A mai "mûvelt Nyugat" valójában: volt barbár népek, kik a mi õsi kultúránkból kapták kulturális alapjaikat. A mai Közel-keletrõl a barbár sémita népek támadásai, millióink legyilkolása miatt kellett elmenekülnünk. (L.: A magyar népek õstörténete c. könyve.)

Noszlopi Németh Péter régész (1907-1971): Az Árpád-kori Buda nyomai a Pilisben c. könyvében (melyre a szakma felháborodással reagált elõterjesztésekor, 1955-ben) írja: "Leletek és adatok sokasága igazolja, hogy az õsi városközpont, melyet Anonymus, Kézai, a Képes Krónika stb. Budának, Atilla városának, Õs-Buda várának, Vetus Budának, Alba Regiának, Etzelburgnak, Herculiának vagy Sicambriának mond, nem a mai Óbuda-Aquincum területén, hanem az Esztergom-Dömös-Pilisarót-Visegrád-Pilisszentkereszt határolta területen létezett valamikor. Az Árpád-kori magyar királyok szûkebb hazája a Pilis volt. A mai Buda területe csak késõbb kaphatott jelentõséget az államszervezésben. Atilla halála óta 61 alkalommal volt Magyarországon olyan földrengés, mely a Pilis hegységet érintette. Kézai krónikája igazolja, hogy a 896-os honfoglalás idején Szobbal szemben, a mai Pilismarót környékén volt – a XIII. század szellemi vezetõinek tudomása szerint – az ország központi vára, az ország vezetõinek székhelye, a királyi központ. Óbuda=Alt-Ofen=Ó-Pest. Amikor a XIII. század végén, a XIV. század elején a királyi udvar megalkotta a mai Buda területén új székhelyét, akkor kezdték új Budának nevezni a római romok között élõ lakosság régi otthonát. A köznyelv Pestnek nevezi ma is a fõvárost. Pesthidegkút neve úgyszólván kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy ez a terület régen Pest néven volt ismert." Tehát azt is felül kell vizsgálnunk, hogy a magyar királyok központja hol volt (nem a mai Buda, illetve Székesfehérvár területén), s miért volt ott, a Pilisben. (Kovács András válasza erre egyértelmû: mert ott pozitív földsugárzási helyek találkozása van, kozmikus kiválasztottságunk jeleként, a földsugárzás pedig át nem helyezhetõ, le nem rombolható.)

Sashegyi Sándor régész (1900-1958): Holdvilágárok c. tanulmányára is felhívom a figyelmet, mely egybecseng a Pilis jelentõségét kutatások, bizonyítékok alapján vallókkal. Sashegyi a Pilisben Árpád-kori mesterséges építkezésre utaló kultuszhelyet, Árpád fejedelem régen keresett sírhelyét találta meg 1941-ben folytatott ásatásai során, mely ásatások igen sok adminisztratív és tudományos "hivatalos" ellenszenvbõl fakadó nehézségbe ütköztek, félbe is maradtak. "Félnek, de nagyon félnek sokan!" – írta Sashegyi az akadályozó erõknek az igazságtól és az ehhez még nem szokottak számára megdöbbentõen, szó szerint (!) csodás, az emberiség hajnaláig visszanyúló dicsõ magyar múlttól való elemi félelmérõl…

Sir John Bowling nyelvtudós viszonylag ismert írását hadd idézzem: "A magyar nyelv eredete nagyon messzire megy vissza. Rendkívül különleges módon fejlõdött és struktúrája visszanyúlik arra az idõre, mikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek nem léteztek. A magyar nyelv egy tömör kõdarab, melyen a viharok a legcsekélyebb karcolást sem hagyták. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz s nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitõl. Ez a nyelv a legrégibb, a legdicsõségesebb monumentje egy nemzeti egyeduralomnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok nem tudnak megoldani, elhanyagolják, úgy a nyelvkutatásban, mint a régészetben… A magyar nyelv eredete ennél ((az egyiptomi templomok építésének csodálatosságánál)) sokkal csodálatosabb fenomén. Aki megoldja, isteni titkot fog analizálni és a titkok elsõ tézise ez: Kezdetben vala a szó és a szó Istennél volt és a szó lett az Isten."

Lange Irén Németországban élõ nyelvkutató egy hagyománytörõ nyelvészeti módszerrel vizsgálja napjainkban a magyarság eredetének és kapcsolatainak kérdését. "Nem a fákat vizsgálja, hanem magát az erdõt." A magyar nyelv világszemléletét, logikai szerkezetét, lelkületét, szellemiségét, értékrendjét összességében nézi, megállapítva róla a következõket:

1. Szelektív közlésmód: Az evidencia elve: nyelvünk lényegretörõ, az egyértelmût mellõzi. A létigét fõszabályként mellõzzük, jelentését leginkább ragokba építjük. Vándorlásunk során csak azzal bõvítettük szókincsünket, ami a korábbiakhoz képest szokatlan, eltérõ volt. A többesszám ragját a számnevek után elhagyjuk, ezzel is a zseniálisan egyszerûsítünk. Nincs több fajta múlt idõnk, mint pl. az angolnak, mert mi így is árnyaltan tudunk kifejezni. Lényegmegragadás: Fontossági sorrendben közöljük az információkat, pl. a névírásunk (ez a "Hungarian Notation"): elõl a családnév van mint ritkább megnevezõ szó, s utána a keresztnév, mint tömeges megjelenésû szó. A számneveket a nagyobb helyiértékûnél kezdjük, a kisebb felé haladva. Nyelvünk figyelemterelõ: belsõ logikája olyan, hogy az egyértelmû dolgokat meg sem említjük, legfeljebb különleges esetekben utalunk rá, s a nem evidens információknál a leglényegesebb felõl halad a leglényegtelenebb felé. Ez mutatkozik meg a hanglejtésnél is: a magasból a mélybe tart, a magas hangszín a fontosabb információkat hordozó. Nem "éneklõ" a nyelvünk, mint az indogermánoké. A magyarnyelvû ember a fenti hozzáállásával óhatatlanul – legalább nyelvileg – abban a szellemben nevelkedik, hogy odafigyeljen a másik mondandójára.

2. Tulajdonszemlélet: Az indogermán haben/have, vagyis a kényszeredett hatású "birtokol" szó alkalmazása helyett alázatosan nézi nyelvünk azt, amit a Teremtõtõl kapott, mint aki érzi, tudja, hogy ez csak kölcsön van; az ilyen hozzáállás láttán a materialista lelki beállítottságú indogermán megzavarodik.

3. Holisztikus (egységes szemlélést hirdetõ) világszemlélet: A nemiséget egységesen szemléli, a szavak nemekre való felosztását értelmetlennek tartja, ami helytálló nyelvileg (az egyszerûség elve), biológiailag (egymás nélkül a férfi és a nõ nem tud szaporodni, együtt egységes egész: ember), társadalmilag is (kiegészítõ szerepek, vérmérsékletek, erõsségek). A csoportosítás vonzza az osztályozást, az pedig a hátrányos megkülönböztetést. Az indogermánok ezért szorultak rá az ún. emancipációra… Tömeges képzõdmények nyelvi kezelése: egységként fogja fel az olyan képzõdményeket, amelyekbõl több mint kettõ van, pl. köröm, haj, szõr. A páros szerveket is zseniálisan egységként kezeli: a dolgok végsõ célját, igazi, biológiai funkcióját, és nem csak a szemmel látható felületes benyomást fogalmazza meg, mint az indogermánok, hiszen "kétkimenetû", de egyfunkciójú szervek ezek. (Összevetendõ itt a velünk ellentétben a külsõségekre összpontosító nyelvek között is szélsõséges angol nyelv, amely ráadásul olyan szavakat is többes számba rak, mint pl. olló, nadrág, szemüveg…! A finn sem velünk rokon szemléletû, de egyetlen egy más nyelv sem!) Lange Irén ókori írók szkítákról-szittyákról szóló ilyen leírására bukkant: "A szkíta ember szerény; érdektelen az anyagi dolgokban, teljeskörûen ésszerû, becsületes, õszinte, a legmesszebbmenõen következetes – még az adott szóban is, ármánytalanul szókimondó, természete békés – amíg idegenek nem háborgatják meg saját rendjét; bölcs". Megállapította, hogy ez a saját kutatási karakterizálási következtetésével egyezõ: a magyar nyelv embere összességében látó világszemléletû, mindennek a végsõ rendeltetését, célját nézi, társadalmilag az egyenjogúságot tiszteli, tele van idealizmussal, mert normáit és ideáljait magátólértetõdõnek veszi; hevessé is válhat, de sosem vandállá; alapvetõen egyenes, becsületes, született "antidiplomata", mert nyílt, szókimondó, szinte naivan õszinte, mert magából indul ki; figyelemre, figyelmességre és nagyon logikus, lényegretörõ gondolkodásra nevel, gyakorlatias, és emiatt ha kell, hatékonyan tömörít, radikálisan töröl szövegébõl mindent, ami a legkisebb mértékben is magátólértetõdõ, elvárja beszélgetõpartnere vele való gondolkodását, maga nem él vissza a másik türelmével; de ha van ideje – elõbbieket ellensúlyozandó: szeret csevegni, színezni, cifrázni, játszani. Nyelve alapján a mai magyar nyelvû ember – is – önkéntelenül ilyen, szinte krisztusian példás. Laertius Diogenes írja: "ha szabadon beszélt valaki, azt mondták róla, a skytha beszédmódot utánozza".

Szerintem ez összecseng Bowling szavaival, megerõsítve a magyar nyelv és személyiség egyediségét, magasrendûségét, világõsiségét, a finnugor származás cáfolatát. Megjegyzem: nyelvében él a nemzet! A nyelvünk is, és az igenis létezõ, kézzelfogható, de szándékosan hiányosan kutatott régészeti emlékek is, és mi magunk is lelkeinkkel, szellemeinkkel együtt eltüntethetetlen, kiirthatatlan bizonyítékok vagyunk õsiségünkre!

A magyar jólét szellemi szinten építhetõ fel leghamarabb: ha tömegesen, társadalmi szinten tisztában leszünk igazi múltunkkal, ha az iránt nem lesznek magyarok milliói közömbösek, az magától megteremti a jövõépítõ erõnket. A múltra a jövõért van szükség, mert a dicsõ múlt teremtõ erejû, mozgósító, ha kellõen ismertetik a társadalommal. Az igazság tudata erõt, az erõ döntésbirtoklást keletkeztet, ami maga a hatalom. A hatalomért pedig nem kuncsorogni, nem áhítozni kell a saját hazánkban, hanem azt megragadni és azzal élni kell a jó érdekében. Magyar elsõsorban az, aki magyarlelkû, másodsorban az a genetikailag magyarságot hordozó, aki képes magyarlelkûvé is válni.

7.

"A minden titkot ismerõ dicsõ Nagyasszony vigyázó két szeme óvjon Napatyánk fényében!".

Tisztán látnunk kell; magyarlelkűségünk fundamentuma az, hogy vissza kell térjünk a szeretetre épülõ egyistenhitre, melynek a letéteményesei és lelkünkben élõ hordozói vagyunk, melynek ma is bennünk élõ üzenete maga az élõ Jézus. Hiszen Jézus nem halott: él az igazak és jók lelkében. (Leginkább a (tudás-)mag-urakban=magyarokban.)
Ki kell vetnünk magunk közül a testvérgyilkolásságot, az erõsebb gyengébbet eltipró kegyetlenségét, a gyûlöletet: a Káin-Ábel-elvet, a szemet szemért-elvet valló idegen ideológiák élvhajhász, testet, lelket, egyént és közösséget romboló hirdetőit. Miként azt régi magyar himnuszunk, a “Boldog asszony anyánk kezdetű imádságos énekünk is üzeni: “Űzd ki földjeinkből az eretnekséget! Magyar nemzetedből a hitetlenséget!”